Tavasz

Másfél évvel ezelőtt elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt számomra. A halál elől hiába menekültem addig, hiába próbáltam homokba dugni a fejemet, egyszercsak ott volt, és kegyetlenül szembesített a megváltoztathatatlannal. Lelkileg nagyon megviselt az az időszak, hosszú hónapokig nem tértem magamhoz. És sokáig el sem hittem, hogy valaha sikerül feldolgoznom a történteket. Hónapokon keresztül csak vegetáltam, úgy éreztem, mintha a lelkem nem lenne jelen, és csak arra az időre tért volna vissza a testembe, amíg zokogtam. Minden éjjel sírva aludtam el, és nap közben is bármikor képes voltam sírni, pontosabban képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Egészen addig nem értettem a halál súlyát, igazi jelentését. Sajnos olyan világban élünk, ahol elsősorban a filmekből, de a híradásokból is óriási mennyiségben ömlik ránk a halál. Szinte nincs is olyan film ahol természetes vagy nem természetes módon ne halna meg valaki. És ez fásulttá tesz minket, ha halálról hallunk, süt belőlünk a közöny. Én is ilyen voltam, egészen addig, amíg nem láttam egészen közelről egy ember széthullását. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire fájt, és hogy végső soron mennyire megváltoztatott ez az esemény. Ezután még hónapokig zokogásban törtem ki, ha valaki meghalt egy filmben. Emlékszem, egyszer valami német sorozat ment éppen a tv-ben, és egy nő mosolyogva halt meg, mert a lánya fogta a kezét és ott volt mellette, amikor eltávozott a lelke. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy Anyám, amikor hazajött és így talált, teljesen tehetetlennek érezte magát, főképp akkor, amikor magyarázatot sem tudtam adni, hogy miért is sírok éppen.

Ez a tehetetlenség a barátaimra is érvényes volt. Az az ember, aki addig voltam, akit szerettek bennem, az az optimista, örökké vidám lány eltűnt hirtelen, helyette egy roncs maradt csak, akit semmivel nem lehetett kimozdítani az önként vállalt elszigeteltségéből. Nem vágytam arra, hogy emberek között legyek, zavart az örömük, a lármájuk, a gondtalanságuk. Nem akartam, hogy hozzám szóljanak, és hogy nekem szólnom kelljen bármelyikükhöz is. Egyedül akartam maradni a fájdalmammal, egyedül a magányommal, keblemre akartam ölelni a szenvedést. Gyűlöltem mindent magam körül, ami élt. És gyűlöltem magamban mindent, ami élő. Azt akartam, hogy fájjon nekem mindaz, ami él és élni akar bennem, ezért különböző dolgokat eszeltem ki, amivel szenvedést okoztam a testemnek. Apróságok voltak, semmiségek a halálhoz képest. Tél volt és én direkt nem krémeztem be az arcomat, hogy a hideg kiszárítsa, a szél kifújja és fájjon. Volt olyan nap, amikor nem ettem és nem ittam semmit, csak feküdtem mozdulatlanul és csak addig tértem magamhoz, amíg sírtam.

Hónapok teltek el így, és bár igazán banálisan hangzik, de ahogy tavaszodott, lassan, napról- napra úgy éledtem fel én is önnön romjaim alól. Néztem a kutyáimat, ahogy boldogan szaladgálnak a napfényben, néztem a rendíthetetlen étvágyukat és az életkedvüket, észrevettem, hogyan serken ki az élet a kemény földből, és én is elkezdtem az összeomlott belső világomat újjáépíteni. Először csak kívülről, csak a látszat kedvéért építkeztem, aztán szép lassan magamban is rendeztem a dolgokat.

Egy évvel később pedig megtalált a szerelem, ami újra értelmet adott az életemnek. Mert a szerelemért érdemes élni, és így a halál sem olyan félelmetes többé.

MSN

Az elmúlt pár napban elég sokat stresszeltem, de vizsgák előtt mindig így van. Sokszor azon kapom magam, hogy napokig szinte csak a vizsga időpontja lebeg a szemem előtt, viszont ennek ellenére egy szót sem tanulok. Most is így történt. Minden áldott nap elővettem a könyveket, jegyzeteket, de mielőtt elkezdtem volna tanulni, bekapcsoltam a számítógépet -csak "gyorsan megnézem az emileket" , "aztán persze be kell kukkantani msn-re is mindenképpen" címszóval-, szóval a vége mindig az lett, hogy a gép előtt ragadtam. Ez általában nem is okoz problémát, ha a szóban forgó vizsga szóbeli, mert a blöff csodásan megy nekem. Tegnap valóban szóbeli vizsgám volt, csak az a bibi, hogy szóbeli nyelvvizsga. Az esélytelenek nyugalmával mentem be, azzal a megnyugtató gondolattal, hogy ha nem sikerül, akkor is ott van nekem Ő, aki szeret engem mindenképpen. És -szerintem éppen emiatt-a blöff ismét bevált. Nagyon örülök, és a Kedves is borzasztó büszke rám. A siker egyébként afrodiziákum -mindenkinek csak ajánlani tudom.

Ha az elmúlt két hetet mérlegre kellene tennem, akkor elkönyvelhetek magamnak a szerelmi életemben egy komoly érzelmi válságot, majd azt követő szakítást, egy pár órával későbbi szenvedélyes kibékülést, még erősebb szerelmi köteléket...hozzáteszem, mindezt kizárólag a cyber-térben. Nem kis feladat fenntartani ugyanis egy meglehetősen szenvedélyes kapcsolatot, országhatárokat érintő távolságból. Az internet itt is segít, de mindent nem pótolhat természetesen. Rengeteg időt töltünk így együtt már hónapok óta, de a távolság nyilvánvaló bizonytalanságot szül, és hatalmas végletek között hullámzanak az érzelmeink- illetve hősiesen bevallom, legfőképpen az enyémek. De hát kérem szépen, végtére is nőből vagyok. De hihetetlen szerencsémre Ő végtelenül türelmes velem, és hihetetlenül kitartó.

Visszatérve az msn-re, itt zajlik mostanában a szerelmi életem java-része. Minden este (pontosabban éjjel, még pontosabban hajnal) itt ér véget számomra, és reggel is azzal kezdem a napot, hogy megnézem, kaptam-e pár sort a Szerelmemtől. Az elmúlt két hét egyébként azért kiemelkedően fontos, mert sajnos a megszokás ellenére, alig tudtunk ily módon találkozni. Egyszerűen szörnyű volt. Kibírhatatlan. Végül is olyannyira az idegösszeomlás szélére kerültem- természetesen a bizonytalanságtól- hogy szakításig vittem a dolgot. Jó-jó, persze, ez megtörtént már jó párszor, de akkor nem tartott ilyen sokáig a kibékülés. De most igazán úgy tűnt, hogy nemcsak én tartom ezt jó ötletnek, hanem Ő is. A női és a férfi kommunikáció különbözősége miatt esélyes volt, hogy tényleg vége lesz. De nem így történt. Szerencsére.

A mélypont után hajnalig tartó lelkizés következett, mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy annyira összetartozunk már, hogy az elválás még lehetetlennek látszik (lelkileg legalábbis, hisz fizikailag most is távol vagyunk egymástól). Mindketten érezzük, hogy óriási erővel vonzódunk egymáshoz, kissé sablonosan úgy is mondhatnám, hogy elemi ösztönnel, de úgyis hiába magyarázom, ezt igazán csak az értheti, aki átélt már hasonlót. Lényeg a lényeg: még mindig szeretni akarok. És borzasztóan boldog vagyok, hogy ebben az érzésben társra leltem, mert a Kedves nemcsak ugyanúgy érez mint én, de ráadásul még hagyja magát szeretni is. Ami nagy szó, én már csak tudom...

Kell a Szerelem

Évekkel ezelőtt megszületett bennem a felismerés, hogy az életem egyetlen célja és értelme az, hogy szeressek, és hogy szeretve legyek. Ez az a vezérlő elv, amely felülír bennem minden más érzést, tervet, vágyat, álmot. Mert nincs más, ami számomra fontosabb lenne, mint a Szerelem. Mégis nehéz megvalósítani, nehéz elfogadtatni ezt az álmomat a külvilággal. Mert a Szerelem valahogy mindenkinek mást jelent. Számomra ez a minden, a központ, a mozgató erő, gondolataim eredője és eredménye, szenvedélyeim kiindulópontja és célja is egyszerre. A Szerelem az életem Alfája és Ómegája.

De korán be kellett látnom, hogy a Szerelem nem mindenkinek ilyen fontos. Persze, tudom, sokfélék vagyunk, ígyhát szeretni is sokféleképpen szeretünk. De nem erről van szó. Valahogy olyan, mintha az emberek nem mernének szeretni. Mert valami mindig fontosabb. A munka, a karrier, most pénz kell, válság van, rohanás, a gyerek... és még sorolhatnánk. A Szerelem várhat, most nincs idő rá, különben is elmúlik, nem lehet rá számítani. Olyan, mint egy hűtlen barát.

Én nem félek a Szerelemtől, bátor vagyok, szeretni akarok.

És mégis évekig nem szerethettem, csak titokban, gondolatban. Valahogy úgy alakult, hogy egymás után két férfit is egyoldalúan, plátóian szerettem. A vonzás, a szikra a mai napig él közöttünk, ma ők a legjobb barátaim. A plátói szerelem egyébként állandó visszatérő vendég az életemben. De mégsem ez az, amit én Szerelemnek nevezek. Mert a Szerelemnek mindenképpen kölcsönösnek kell lennie. Különben nem tárul ki minden titkos ajtó a lelkünkben, és az igazán fontos dolgok rejtve maradnak a szívünkben. És elfelejtjük, hogy az élet szép, élni érdemes- élni csak a Szerelemért érdemes.

Most boldog vagyok. Több, mint négy hónapja megismertem Őt, aki ugyanúgy szeret, mint én. Inspirál, felemel, élettel tölt fel a szerelme, ami nélkülözhetetlenné vált számomra, mint a levegő, mint a sejtjeinket éltető oxigén. Nélküle már nem létezhetek, és nélkülem nem létezne Ő. Egyek vagyunk már, két testben egy lélek, két elmében egy gondolat, két szívben egy dobbanás.

Boldog vagyok. Tökéletes boldogság azonban nincs. De ez így van rendjén. Ha nem tudnánk milyen a keserű, nem volna annyira mámorítóan édes a vágy. Ez most a küzdelem időszaka, a türelemé, a kitartásé. De tudjuk, hogy megéri, mert a Szerelem kell...