Szerencsés fordulat

Tegnap elkezdtem olvasni Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája című írását. Nagyon elgondolkodtatónak találom. Csak az első néhány oldalt olvastam el, mert annyira tömény és értékes minden gondolata, hogy nem akarom elsietni. Inkább ízlelgetem, mint a jófajta csokoládét, amivel az ember hamar eltelik.

Az első dolog, ami rögtön célba talált nálam, a szerencsés és a peches ember összehasonlítása, viselkedési, gondolati mintáinak leírása volt. Eddig úgy éreztem, hogy én az első csoportba tartozom, de be kellett ismernem, hogy az utóbbi napokban igencsak sajnáltattam magam a környezetemmel. Méghozzá a munkahelyi problémáim miatt. Volt olyan is, hogy még bennem is tudatosult, hogy egy szánalmas energiavámpír vagyok, és ennek ellenére nem tudtam abbahagyni. De tegnap szembesültem ezzel (abba is hagytam az olvasást), és elhatároztam hogy változtatni fogok ezen. Fel is függesztettem a negatív gondolataimat, és új célok után kezdtem kutakodni.

Nagyon tetszett az a gondolat a könyvben, hogy az ember igenis tehet saját körülményei megváltoztatásáért. Hát ezzel teljesen egyetértek, és nemrég én is írtam erről ide a blogba. Ha az ember képes az energiáit konstruktív módon egy pozitív és nemes cél érdekében koncentálni, akkor lehetővé válhat számára, hogy sorsa alakítójává, mágusává váljon. Az egész csupán elhatározás és hit kérdése. És ha képesek vagyunk elhinni, hogy nekünk igenis sikerülni fog valóra váltani az álmunkat, akkor egészen biztos, hogy körülményeink is ennek a célnak alárendelve fognak alakulni, méghozzá oly módon, hogy segítsenek minket az előrehaladásban. A szerencsés embernek akadnak pártfogói, segítői, akik egyengetik az útját. Hinnünk kell ebben.

Tegnap és ma szabadságot vettem ki, feltett szándékom volt, hogy ma sokáig alszom. De reggel háromnegyed kilenckor megszólalt a mobilom. Munkahely. Jó hír. Szerencsés fordulat. Örülök neki.
Éljenek a pozitív gondolatok!

Amikor a szív meghasad...

Másfél hónappal ezelőtt a szabadságomat töltöttem a Kedvesemmel. Nyugodt éjszaka volt, csendben feküdtünk egymás mellett a mécsesekkel megvilágított szobában. Fejem a karján pihent, testem hozzásimult a testéhez, hallgattam ütemes szívverését. Lágy csókokban és ölelésben forrtunk össze és beszélgettünk. Valami gát, ami a felszín alatt rejtőzhetett addig, megszakadt benne és mesélni kezdett. Néhány fájdalmas, régi emléket, amit eddig titokban őrzött a szívében, ne lássa senki, ne tudja senki, hisz megváltoztatni úgysem lehet.

A régi történeteken keresztül felelevenedett a múlt, aminek még nem lehettem részese, de akkor és ott az én vállamra is helyezett a súlyból, amit éveken keresztül egymaga cipelt. Az apja, aki két évvel ezelőtt halt meg, nehéz ember volt, és az én Kincsem gyermekkorát is nehézzé tette. Ahogy mesélt, izmai megfeszültek, arca megkeményedett, tekintete elhomályosult. Átéltem én is mindent, mintha velem történt volna, tüdőmet vasmarok szorította, könnyeim eleredtek. Úgy éreztem, a szívem meghasad...

Amikor látta, hogy átérzem a fájdalmát, másra terelte a szót, és kicsit úgy tűnt, mintha megbánta volna, hogy elmondta ezt a titkot. Talán mérges is volt magára, hogy ennyire felzaklatott engem. Aztán szorosan átölelve egymást, elaludtunk. A testünk egészen közel, de az emlékek áradatában kicsit mégis elsodródva egymás mellől.

Szegény Kicsim, nézlek ahogy alszol.
Nem, az nem lehet, hogy Téged valaki bántson. Nem, amíg én élek, Te szeretve leszel, mert jó vagy, és megérdemled hogy szeresselek.
Ha lehet, akkor ezentúl még jobban foglak szeretni. Hogy kárpótoljalak az eddig elszenvedett minden nehézségért.
Ne félj semmitől.
Csak aludj nyugodtan.
Én vigyázok majd rád...

Változás

Az, hogy embernek születtünk, óriási ajándék a sorstól, és mégis úgy érzem, sokan nem is értik, fel sem fogják ennek a jelentőségét. A világ, amely körülvesz bennünket, nem szükségszerűen rossz, azok a dolgok amelyek számunkra kellemetlenek és boldogtalanná tesznek minket javarészt tőlünk függnek. Ha mindenki felismerné ezt a tényt, és hajlandó lenne tenni is azért, hogy jobb legyen a világunk, értelmet nyerne az emberi létünk is. Mert nem csak szabad akaratot birtokol az ember, hanem lehetőséget is a változtatásra.


A változás mindig jó, még akkor is ha kezdetben nehéz és fájdalmas is. De a változás, a megújulás az élet része, természetes velejárója. Elég ha csak a természet megújulására, az évszakok folyamatos körforgására gondolunk.

A tőlünk, mint egyéntől független állapotok megváltoztatása, jobbá tétele óriási energiát igényel, és hatalmas lelki erőt. Nem mindenki képes arra, hogy kitartson elképzelései, a belső hangja mellett, legtöbben feladjuk a küzdelmet és beleolvadunk környezetünk szürke és fájdalmas valóságába.

Szeptember eleje óta dolgozom egy olyan munkahelyen, ahol az emberek nem mosolyognak, és számomra érthetetlen és ismeretlen oknál fogva ahol csak tudnak, ártanak egymásnak. Az első hetekben nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna emiatt és a mai napig szenvedek az érezhetően negatív, fojtó energiáktól. Az első megrázkódtatás után, amit ez a környezet és ezek a valójában szánalomra méltó emberek váltottak ki belőlem, elhatároztam, hogy változtatni fogok ezen az állapoton. Összeszedtem minden erőmet és mindenkihez pozitívan álltam hozzá, igyekeztem mindenkinek pozitív energiát adni. Persze kevés voltam, nem változott semmi, vagy ha úgy tetszik, még rosszabb lett minden. Nem értették a reakciómat és ha lehetséges, még keményebben bántak velem, mint előtte. De eközben, társra leltem magányomban és egyetlen munkatársamat sikerült kimozdítanom az elszigeteltségből. A pozitív energiám tehát nem volt hiábavaló, utat talált magának, és így megkétszereződött.

November elején adódott egy álláslehetőség a szervezeten belül, de másik munkahelyen. Szakmai szempontból és mentálisan is egyértelmű pozitív változást reméltem tőle. Megpályáztam a pozíciót, november végén engem választottak ki, gondolom nem kell ecsetelnem, mennyire boldog voltam. Aztán jött a hatalmas csalódás. A főnököm nem engedett el az új munkahelyre, szándékosan meggátolta az előrejutásomat. Ez még nagyon friss élmény bennem, és lelkileg nagyon megviselt. Valahogy úgy éreztem, mintha rabszolga lennék, aki nem szólhat bele a saját sorsa irányításába. De most, hogy kezdek magamhoz térni, arra gondolok, hogy talán ez sem ok nélkül történt az életemben. Talán még van dolgom itt. És igenis mindent meg kell tennem a változás érdekében. És lehet, hogy a menekülés nem hozott volna megoldást számomra. És persze a menekülés nem is az én stílusom...

Szóval elég küzdelmes időszakát élem most az életemnek. És elszomorít az a tény, hogy az emberek szándékosan akarnak rosszat tenni embertársukkal. De hát mi haszna ennek? Hiszen ha engem bánt, neki ugyanúgy rossz lesz. Ha viszont jót teszünk másokkal, az mindig elindít valami titokzatos erőt az életünkben, ami végső soron, visszajutva eredőjéhez, jót tesz nekünk is.

Férfi és Nő

A világon szinte minden általunk ismert dolog két ellentétes pólusra osztható. Valahogy a kezdetektől fogva az emberiség törekvése az, hogy az általa megismert dolgokat csoportosítsa, elválassza, megkülönböztesse. A pozitív erő nem létezhet az ellentéte, a negatív nélkül, a jó szükségszerű párja a rossz. Az aktív energia igényli a passzívat, a befogadót. Az ember sem létezhet kettéosztva, egysége a Férfi és a Nő egységességében teljesülhet be egyedül. Amikor évekkel ezelőtt először kóstolgattam a keleti filozófia alapelveit, ezek a valójában egyértelmű gondolatok nehezen értelmezhetőek voltak számomra. Nem tudtam őket befogadni, nem voltak részei a gondolatvilágomnak. De ahogy a személyiségem fejlődött, ahogy egyre többet tapasztaltam, egyszercsak letisztultak bennem a zavaros gondolatok és sokmindent megértettem.

A Kedvesem, aki tavaly novemberben lett az életem része, rengeteg dolgot világossá tett számomra. Általa teljesnek érzem magam, kiegészít engem és én kiegészítem őt, egymás nélkül életünk már elképzelhetetlen. Érzem azt a láthatatlan aranyfonalat, ami összeköt minket, és érzem a Szerelem mindennél nagyobb erejét és azt az ösztönt, ami mindig a két pólus egyesítése felé hajt minket, és nemcsak fizikai értelemben.

Amikor a Kedvesemet nézem, ahogy tevékenykedik, ahogy a terveit megvalósítja, ahogy változtat a környezetén, a környezetünkön, ahogy az életünket igyekszik az általa jónak ítélt irányba terelni, rájövök, hogy mit jelent az a filozófiai gondolat, hogy a Férfi az aktív erő, a pozitív pólus. És amikor ránézek a Szerelmemre, eszembe jut az a gondolat is hogy Isten a maga képére teremtette az embert. És boldogság önt el, ahogy ez a két alapvetés egyesül és megszületik bennem a felismerés. És be kell látnom, hogy oka van, hogy Nőnek születtem, és ha ez így történt, nem szabad ellenkeznem, vagy harcolnom ez ellen, és bár a társadalmunk igyekszik eltüntetni a Férfi és Nő különbségeit, igyekszik homogenizálni, vagy inkább semlegesíteni a különböző pólusait az embernek, mindig szem előtt kell tartanom ezt a tényt, hogy a passzív és az aktív energiák egymást kiegyenlítő rendje fennmaradhasson.

Küzdelem

Amikor elkezdtem írni a blogomat, célom az volt, hogy megosszam gondolataimat a számomra legfontosabb dologról, a Szerelemről. Amikor leülök a számítógép elé és írni kezdek, hiszek abban, hogy az általam leírt szavak eljutnak majd azokhoz, akik építkezni tudnak ezekből a kis lélek-morzsákból. Ugyanúgy, ahogy én is önmagamba építem azokat a gondolatokat, amelyek engem találnak meg, és talán mindig éppen a lehető legjobbkor.

De amikor elkezdtem írni a blogomat, megtalált a félelem. Lehet, hogy az én gondolat-morzsáim nem is fontosak másnak? Talán hiábavaló, amit elkezdtem, értelmetlen tehát folytatni. A félelem, ami akkor belémköltözött, erősebbnek bizonyult, mint az eredeti késztetés az írásra. És most, amikor ilyen hosszú idő elteltével visszatértem ide, és látom, hogy vannak, akik olvasták a sorokat, amiket leírtam, boldog vagyok. És ez megadta az erőt a folytatáshoz. Köszönöm nektek, hogy visszatereltetek az útra, amiről letérni készültem.

Március óta nem írtam egy sort sem. Utolsó bejegyzésem címe: Tavasz, és most december van, s olyan mintha kis világomban minden átmenet nélkül a tavasz után beköszöntött volna a tél. Pedig az életem nem állt meg, sőt újabbnál újabb akadályok bukkantak fel benne, állandó vendégem és immáron hű társam a Küzdelem volt.

Amikor a küzdelemre gondolok, először mindig a cél jut eszembe. A cél, amely ha nemes, mindenképpen értelmet ad a küzdelemnek. Ha az ember egyedül lenne a világban, talán a céljait küzdelem nélkül is el tudná érni. De ha az ember valóban egyedül lenne saját valóságában, akkor talán nem lennének céljai sem. És ez mindenképpen szomorú lenne. Örülök, hogy nem vagyok egyedül a világban, mert az életem csak így nyerhet értelmet, mások tükrében láthatom meg önmagam hasznosságát, így léphetek rá a saját utamra. Ezért, és csak ezért, elfogadom hogy küzdeni kell. Akkor is, amikor úgy érzem, hogy mindenki ellenem van és úgy tűnik, hiábavaló minden gondolat és tett, ami belőlem indul el. Mert a körülöttem lévő emberek, gondolatok, tettek mind-mind hatással vannak rám, néha jó irányba terelnek, néha megpróbálnak eltörölni engem és az ő képükre formálni. De hiába minden megpróbáltatás, hiába minden negatív erő, őrzöm magamban a jót, azt a fénylő és meleg szikrát, ami, ha most erős maradok, mások életébe is fényt és meleget hoz majd egyszer.

Tavasz

Másfél évvel ezelőtt elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt számomra. A halál elől hiába menekültem addig, hiába próbáltam homokba dugni a fejemet, egyszercsak ott volt, és kegyetlenül szembesített a megváltoztathatatlannal. Lelkileg nagyon megviselt az az időszak, hosszú hónapokig nem tértem magamhoz. És sokáig el sem hittem, hogy valaha sikerül feldolgoznom a történteket. Hónapokon keresztül csak vegetáltam, úgy éreztem, mintha a lelkem nem lenne jelen, és csak arra az időre tért volna vissza a testembe, amíg zokogtam. Minden éjjel sírva aludtam el, és nap közben is bármikor képes voltam sírni, pontosabban képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Egészen addig nem értettem a halál súlyát, igazi jelentését. Sajnos olyan világban élünk, ahol elsősorban a filmekből, de a híradásokból is óriási mennyiségben ömlik ránk a halál. Szinte nincs is olyan film ahol természetes vagy nem természetes módon ne halna meg valaki. És ez fásulttá tesz minket, ha halálról hallunk, süt belőlünk a közöny. Én is ilyen voltam, egészen addig, amíg nem láttam egészen közelről egy ember széthullását. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire fájt, és hogy végső soron mennyire megváltoztatott ez az esemény. Ezután még hónapokig zokogásban törtem ki, ha valaki meghalt egy filmben. Emlékszem, egyszer valami német sorozat ment éppen a tv-ben, és egy nő mosolyogva halt meg, mert a lánya fogta a kezét és ott volt mellette, amikor eltávozott a lelke. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy Anyám, amikor hazajött és így talált, teljesen tehetetlennek érezte magát, főképp akkor, amikor magyarázatot sem tudtam adni, hogy miért is sírok éppen.

Ez a tehetetlenség a barátaimra is érvényes volt. Az az ember, aki addig voltam, akit szerettek bennem, az az optimista, örökké vidám lány eltűnt hirtelen, helyette egy roncs maradt csak, akit semmivel nem lehetett kimozdítani az önként vállalt elszigeteltségéből. Nem vágytam arra, hogy emberek között legyek, zavart az örömük, a lármájuk, a gondtalanságuk. Nem akartam, hogy hozzám szóljanak, és hogy nekem szólnom kelljen bármelyikükhöz is. Egyedül akartam maradni a fájdalmammal, egyedül a magányommal, keblemre akartam ölelni a szenvedést. Gyűlöltem mindent magam körül, ami élt. És gyűlöltem magamban mindent, ami élő. Azt akartam, hogy fájjon nekem mindaz, ami él és élni akar bennem, ezért különböző dolgokat eszeltem ki, amivel szenvedést okoztam a testemnek. Apróságok voltak, semmiségek a halálhoz képest. Tél volt és én direkt nem krémeztem be az arcomat, hogy a hideg kiszárítsa, a szél kifújja és fájjon. Volt olyan nap, amikor nem ettem és nem ittam semmit, csak feküdtem mozdulatlanul és csak addig tértem magamhoz, amíg sírtam.

Hónapok teltek el így, és bár igazán banálisan hangzik, de ahogy tavaszodott, lassan, napról- napra úgy éledtem fel én is önnön romjaim alól. Néztem a kutyáimat, ahogy boldogan szaladgálnak a napfényben, néztem a rendíthetetlen étvágyukat és az életkedvüket, észrevettem, hogyan serken ki az élet a kemény földből, és én is elkezdtem az összeomlott belső világomat újjáépíteni. Először csak kívülről, csak a látszat kedvéért építkeztem, aztán szép lassan magamban is rendeztem a dolgokat.

Egy évvel később pedig megtalált a szerelem, ami újra értelmet adott az életemnek. Mert a szerelemért érdemes élni, és így a halál sem olyan félelmetes többé.

MSN

Az elmúlt pár napban elég sokat stresszeltem, de vizsgák előtt mindig így van. Sokszor azon kapom magam, hogy napokig szinte csak a vizsga időpontja lebeg a szemem előtt, viszont ennek ellenére egy szót sem tanulok. Most is így történt. Minden áldott nap elővettem a könyveket, jegyzeteket, de mielőtt elkezdtem volna tanulni, bekapcsoltam a számítógépet -csak "gyorsan megnézem az emileket" , "aztán persze be kell kukkantani msn-re is mindenképpen" címszóval-, szóval a vége mindig az lett, hogy a gép előtt ragadtam. Ez általában nem is okoz problémát, ha a szóban forgó vizsga szóbeli, mert a blöff csodásan megy nekem. Tegnap valóban szóbeli vizsgám volt, csak az a bibi, hogy szóbeli nyelvvizsga. Az esélytelenek nyugalmával mentem be, azzal a megnyugtató gondolattal, hogy ha nem sikerül, akkor is ott van nekem Ő, aki szeret engem mindenképpen. És -szerintem éppen emiatt-a blöff ismét bevált. Nagyon örülök, és a Kedves is borzasztó büszke rám. A siker egyébként afrodiziákum -mindenkinek csak ajánlani tudom.

Ha az elmúlt két hetet mérlegre kellene tennem, akkor elkönyvelhetek magamnak a szerelmi életemben egy komoly érzelmi válságot, majd azt követő szakítást, egy pár órával későbbi szenvedélyes kibékülést, még erősebb szerelmi köteléket...hozzáteszem, mindezt kizárólag a cyber-térben. Nem kis feladat fenntartani ugyanis egy meglehetősen szenvedélyes kapcsolatot, országhatárokat érintő távolságból. Az internet itt is segít, de mindent nem pótolhat természetesen. Rengeteg időt töltünk így együtt már hónapok óta, de a távolság nyilvánvaló bizonytalanságot szül, és hatalmas végletek között hullámzanak az érzelmeink- illetve hősiesen bevallom, legfőképpen az enyémek. De hát kérem szépen, végtére is nőből vagyok. De hihetetlen szerencsémre Ő végtelenül türelmes velem, és hihetetlenül kitartó.

Visszatérve az msn-re, itt zajlik mostanában a szerelmi életem java-része. Minden este (pontosabban éjjel, még pontosabban hajnal) itt ér véget számomra, és reggel is azzal kezdem a napot, hogy megnézem, kaptam-e pár sort a Szerelmemtől. Az elmúlt két hét egyébként azért kiemelkedően fontos, mert sajnos a megszokás ellenére, alig tudtunk ily módon találkozni. Egyszerűen szörnyű volt. Kibírhatatlan. Végül is olyannyira az idegösszeomlás szélére kerültem- természetesen a bizonytalanságtól- hogy szakításig vittem a dolgot. Jó-jó, persze, ez megtörtént már jó párszor, de akkor nem tartott ilyen sokáig a kibékülés. De most igazán úgy tűnt, hogy nemcsak én tartom ezt jó ötletnek, hanem Ő is. A női és a férfi kommunikáció különbözősége miatt esélyes volt, hogy tényleg vége lesz. De nem így történt. Szerencsére.

A mélypont után hajnalig tartó lelkizés következett, mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy annyira összetartozunk már, hogy az elválás még lehetetlennek látszik (lelkileg legalábbis, hisz fizikailag most is távol vagyunk egymástól). Mindketten érezzük, hogy óriási erővel vonzódunk egymáshoz, kissé sablonosan úgy is mondhatnám, hogy elemi ösztönnel, de úgyis hiába magyarázom, ezt igazán csak az értheti, aki átélt már hasonlót. Lényeg a lényeg: még mindig szeretni akarok. És borzasztóan boldog vagyok, hogy ebben az érzésben társra leltem, mert a Kedves nemcsak ugyanúgy érez mint én, de ráadásul még hagyja magát szeretni is. Ami nagy szó, én már csak tudom...