Tavasz

Másfél évvel ezelőtt elveszítettem valakit, aki nagyon fontos volt számomra. A halál elől hiába menekültem addig, hiába próbáltam homokba dugni a fejemet, egyszercsak ott volt, és kegyetlenül szembesített a megváltoztathatatlannal. Lelkileg nagyon megviselt az az időszak, hosszú hónapokig nem tértem magamhoz. És sokáig el sem hittem, hogy valaha sikerül feldolgoznom a történteket. Hónapokon keresztül csak vegetáltam, úgy éreztem, mintha a lelkem nem lenne jelen, és csak arra az időre tért volna vissza a testembe, amíg zokogtam. Minden éjjel sírva aludtam el, és nap közben is bármikor képes voltam sírni, pontosabban képtelen voltam visszatartani a könnyeimet. Egészen addig nem értettem a halál súlyát, igazi jelentését. Sajnos olyan világban élünk, ahol elsősorban a filmekből, de a híradásokból is óriási mennyiségben ömlik ránk a halál. Szinte nincs is olyan film ahol természetes vagy nem természetes módon ne halna meg valaki. És ez fásulttá tesz minket, ha halálról hallunk, süt belőlünk a közöny. Én is ilyen voltam, egészen addig, amíg nem láttam egészen közelről egy ember széthullását. Nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire fájt, és hogy végső soron mennyire megváltoztatott ez az esemény. Ezután még hónapokig zokogásban törtem ki, ha valaki meghalt egy filmben. Emlékszem, egyszer valami német sorozat ment éppen a tv-ben, és egy nő mosolyogva halt meg, mert a lánya fogta a kezét és ott volt mellette, amikor eltávozott a lelke. Olyan sírógörcsöt kaptam, hogy Anyám, amikor hazajött és így talált, teljesen tehetetlennek érezte magát, főképp akkor, amikor magyarázatot sem tudtam adni, hogy miért is sírok éppen.

Ez a tehetetlenség a barátaimra is érvényes volt. Az az ember, aki addig voltam, akit szerettek bennem, az az optimista, örökké vidám lány eltűnt hirtelen, helyette egy roncs maradt csak, akit semmivel nem lehetett kimozdítani az önként vállalt elszigeteltségéből. Nem vágytam arra, hogy emberek között legyek, zavart az örömük, a lármájuk, a gondtalanságuk. Nem akartam, hogy hozzám szóljanak, és hogy nekem szólnom kelljen bármelyikükhöz is. Egyedül akartam maradni a fájdalmammal, egyedül a magányommal, keblemre akartam ölelni a szenvedést. Gyűlöltem mindent magam körül, ami élt. És gyűlöltem magamban mindent, ami élő. Azt akartam, hogy fájjon nekem mindaz, ami él és élni akar bennem, ezért különböző dolgokat eszeltem ki, amivel szenvedést okoztam a testemnek. Apróságok voltak, semmiségek a halálhoz képest. Tél volt és én direkt nem krémeztem be az arcomat, hogy a hideg kiszárítsa, a szél kifújja és fájjon. Volt olyan nap, amikor nem ettem és nem ittam semmit, csak feküdtem mozdulatlanul és csak addig tértem magamhoz, amíg sírtam.

Hónapok teltek el így, és bár igazán banálisan hangzik, de ahogy tavaszodott, lassan, napról- napra úgy éledtem fel én is önnön romjaim alól. Néztem a kutyáimat, ahogy boldogan szaladgálnak a napfényben, néztem a rendíthetetlen étvágyukat és az életkedvüket, észrevettem, hogyan serken ki az élet a kemény földből, és én is elkezdtem az összeomlott belső világomat újjáépíteni. Először csak kívülről, csak a látszat kedvéért építkeztem, aztán szép lassan magamban is rendeztem a dolgokat.

Egy évvel később pedig megtalált a szerelem, ami újra értelmet adott az életemnek. Mert a szerelemért érdemes élni, és így a halál sem olyan félelmetes többé.