MSN

Az elmúlt pár napban elég sokat stresszeltem, de vizsgák előtt mindig így van. Sokszor azon kapom magam, hogy napokig szinte csak a vizsga időpontja lebeg a szemem előtt, viszont ennek ellenére egy szót sem tanulok. Most is így történt. Minden áldott nap elővettem a könyveket, jegyzeteket, de mielőtt elkezdtem volna tanulni, bekapcsoltam a számítógépet -csak "gyorsan megnézem az emileket" , "aztán persze be kell kukkantani msn-re is mindenképpen" címszóval-, szóval a vége mindig az lett, hogy a gép előtt ragadtam. Ez általában nem is okoz problémát, ha a szóban forgó vizsga szóbeli, mert a blöff csodásan megy nekem. Tegnap valóban szóbeli vizsgám volt, csak az a bibi, hogy szóbeli nyelvvizsga. Az esélytelenek nyugalmával mentem be, azzal a megnyugtató gondolattal, hogy ha nem sikerül, akkor is ott van nekem Ő, aki szeret engem mindenképpen. És -szerintem éppen emiatt-a blöff ismét bevált. Nagyon örülök, és a Kedves is borzasztó büszke rám. A siker egyébként afrodiziákum -mindenkinek csak ajánlani tudom.

Ha az elmúlt két hetet mérlegre kellene tennem, akkor elkönyvelhetek magamnak a szerelmi életemben egy komoly érzelmi válságot, majd azt követő szakítást, egy pár órával későbbi szenvedélyes kibékülést, még erősebb szerelmi köteléket...hozzáteszem, mindezt kizárólag a cyber-térben. Nem kis feladat fenntartani ugyanis egy meglehetősen szenvedélyes kapcsolatot, országhatárokat érintő távolságból. Az internet itt is segít, de mindent nem pótolhat természetesen. Rengeteg időt töltünk így együtt már hónapok óta, de a távolság nyilvánvaló bizonytalanságot szül, és hatalmas végletek között hullámzanak az érzelmeink- illetve hősiesen bevallom, legfőképpen az enyémek. De hát kérem szépen, végtére is nőből vagyok. De hihetetlen szerencsémre Ő végtelenül türelmes velem, és hihetetlenül kitartó.

Visszatérve az msn-re, itt zajlik mostanában a szerelmi életem java-része. Minden este (pontosabban éjjel, még pontosabban hajnal) itt ér véget számomra, és reggel is azzal kezdem a napot, hogy megnézem, kaptam-e pár sort a Szerelmemtől. Az elmúlt két hét egyébként azért kiemelkedően fontos, mert sajnos a megszokás ellenére, alig tudtunk ily módon találkozni. Egyszerűen szörnyű volt. Kibírhatatlan. Végül is olyannyira az idegösszeomlás szélére kerültem- természetesen a bizonytalanságtól- hogy szakításig vittem a dolgot. Jó-jó, persze, ez megtörtént már jó párszor, de akkor nem tartott ilyen sokáig a kibékülés. De most igazán úgy tűnt, hogy nemcsak én tartom ezt jó ötletnek, hanem Ő is. A női és a férfi kommunikáció különbözősége miatt esélyes volt, hogy tényleg vége lesz. De nem így történt. Szerencsére.

A mélypont után hajnalig tartó lelkizés következett, mindkettőnk számára egyértelművé vált, hogy annyira összetartozunk már, hogy az elválás még lehetetlennek látszik (lelkileg legalábbis, hisz fizikailag most is távol vagyunk egymástól). Mindketten érezzük, hogy óriási erővel vonzódunk egymáshoz, kissé sablonosan úgy is mondhatnám, hogy elemi ösztönnel, de úgyis hiába magyarázom, ezt igazán csak az értheti, aki átélt már hasonlót. Lényeg a lényeg: még mindig szeretni akarok. És borzasztóan boldog vagyok, hogy ebben az érzésben társra leltem, mert a Kedves nemcsak ugyanúgy érez mint én, de ráadásul még hagyja magát szeretni is. Ami nagy szó, én már csak tudom...