Másfél hónappal ezelőtt a szabadságomat töltöttem a Kedvesemmel. Nyugodt éjszaka volt, csendben feküdtünk egymás mellett a mécsesekkel megvilágított szobában. Fejem a karján pihent, testem hozzásimult a testéhez, hallgattam ütemes szívverését. Lágy csókokban és ölelésben forrtunk össze és beszélgettünk. Valami gát, ami a felszín alatt rejtőzhetett addig, megszakadt benne és mesélni kezdett. Néhány fájdalmas, régi emléket, amit eddig titokban őrzött a szívében, ne lássa senki, ne tudja senki, hisz megváltoztatni úgysem lehet.
A régi történeteken keresztül felelevenedett a múlt, aminek még nem lehettem részese, de akkor és ott az én vállamra is helyezett a súlyból, amit éveken keresztül egymaga cipelt. Az apja, aki két évvel ezelőtt halt meg, nehéz ember volt, és az én Kincsem gyermekkorát is nehézzé tette. Ahogy mesélt, izmai megfeszültek, arca megkeményedett, tekintete elhomályosult. Átéltem én is mindent, mintha velem történt volna, tüdőmet vasmarok szorította, könnyeim eleredtek. Úgy éreztem, a szívem meghasad...
Amikor látta, hogy átérzem a fájdalmát, másra terelte a szót, és kicsit úgy tűnt, mintha megbánta volna, hogy elmondta ezt a titkot. Talán mérges is volt magára, hogy ennyire felzaklatott engem. Aztán szorosan átölelve egymást, elaludtunk. A testünk egészen közel, de az emlékek áradatában kicsit mégis elsodródva egymás mellől.
Szegény Kicsim, nézlek ahogy alszol.
Nem, az nem lehet, hogy Téged valaki bántson. Nem, amíg én élek, Te szeretve leszel, mert jó vagy, és megérdemled hogy szeresselek.
Ha lehet, akkor ezentúl még jobban foglak szeretni. Hogy kárpótoljalak az eddig elszenvedett minden nehézségért.
Ne félj semmitől.
Csak aludj nyugodtan.
Én vigyázok majd rád...
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése