Az, hogy embernek születtünk, óriási ajándék a sorstól, és mégis úgy érzem, sokan nem is értik, fel sem fogják ennek a jelentőségét. A világ, amely körülvesz bennünket, nem szükségszerűen rossz, azok a dolgok amelyek számunkra kellemetlenek és boldogtalanná tesznek minket javarészt tőlünk függnek. Ha mindenki felismerné ezt a tényt, és hajlandó lenne tenni is azért, hogy jobb legyen a világunk, értelmet nyerne az emberi létünk is. Mert nem csak szabad akaratot birtokol az ember, hanem lehetőséget is a változtatásra.
A változás mindig jó, még akkor is ha kezdetben nehéz és fájdalmas is. De a változás, a megújulás az élet része, természetes velejárója. Elég ha csak a természet megújulására, az évszakok folyamatos körforgására gondolunk.
A tőlünk, mint egyéntől független állapotok megváltoztatása, jobbá tétele óriási energiát igényel, és hatalmas lelki erőt. Nem mindenki képes arra, hogy kitartson elképzelései, a belső hangja mellett, legtöbben feladjuk a küzdelmet és beleolvadunk környezetünk szürke és fájdalmas valóságába.
Szeptember eleje óta dolgozom egy olyan munkahelyen, ahol az emberek nem mosolyognak, és számomra érthetetlen és ismeretlen oknál fogva ahol csak tudnak, ártanak egymásnak. Az első hetekben nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna emiatt és a mai napig szenvedek az érezhetően negatív, fojtó energiáktól. Az első megrázkódtatás után, amit ez a környezet és ezek a valójában szánalomra méltó emberek váltottak ki belőlem, elhatároztam, hogy változtatni fogok ezen az állapoton. Összeszedtem minden erőmet és mindenkihez pozitívan álltam hozzá, igyekeztem mindenkinek pozitív energiát adni. Persze kevés voltam, nem változott semmi, vagy ha úgy tetszik, még rosszabb lett minden. Nem értették a reakciómat és ha lehetséges, még keményebben bántak velem, mint előtte. De eközben, társra leltem magányomban és egyetlen munkatársamat sikerült kimozdítanom az elszigeteltségből. A pozitív energiám tehát nem volt hiábavaló, utat talált magának, és így megkétszereződött.
November elején adódott egy álláslehetőség a szervezeten belül, de másik munkahelyen. Szakmai szempontból és mentálisan is egyértelmű pozitív változást reméltem tőle. Megpályáztam a pozíciót, november végén engem választottak ki, gondolom nem kell ecsetelnem, mennyire boldog voltam. Aztán jött a hatalmas csalódás. A főnököm nem engedett el az új munkahelyre, szándékosan meggátolta az előrejutásomat. Ez még nagyon friss élmény bennem, és lelkileg nagyon megviselt. Valahogy úgy éreztem, mintha rabszolga lennék, aki nem szólhat bele a saját sorsa irányításába. De most, hogy kezdek magamhoz térni, arra gondolok, hogy talán ez sem ok nélkül történt az életemben. Talán még van dolgom itt. És igenis mindent meg kell tennem a változás érdekében. És lehet, hogy a menekülés nem hozott volna megoldást számomra. És persze a menekülés nem is az én stílusom...
Szóval elég küzdelmes időszakát élem most az életemnek. És elszomorít az a tény, hogy az emberek szándékosan akarnak rosszat tenni embertársukkal. De hát mi haszna ennek? Hiszen ha engem bánt, neki ugyanúgy rossz lesz. Ha viszont jót teszünk másokkal, az mindig elindít valami titokzatos erőt az életünkben, ami végső soron, visszajutva eredőjéhez, jót tesz nekünk is.
A változás mindig jó, még akkor is ha kezdetben nehéz és fájdalmas is. De a változás, a megújulás az élet része, természetes velejárója. Elég ha csak a természet megújulására, az évszakok folyamatos körforgására gondolunk.
A tőlünk, mint egyéntől független állapotok megváltoztatása, jobbá tétele óriási energiát igényel, és hatalmas lelki erőt. Nem mindenki képes arra, hogy kitartson elképzelései, a belső hangja mellett, legtöbben feladjuk a küzdelmet és beleolvadunk környezetünk szürke és fájdalmas valóságába.
Szeptember eleje óta dolgozom egy olyan munkahelyen, ahol az emberek nem mosolyognak, és számomra érthetetlen és ismeretlen oknál fogva ahol csak tudnak, ártanak egymásnak. Az első hetekben nem telt el úgy nap, hogy ne sírtam volna emiatt és a mai napig szenvedek az érezhetően negatív, fojtó energiáktól. Az első megrázkódtatás után, amit ez a környezet és ezek a valójában szánalomra méltó emberek váltottak ki belőlem, elhatároztam, hogy változtatni fogok ezen az állapoton. Összeszedtem minden erőmet és mindenkihez pozitívan álltam hozzá, igyekeztem mindenkinek pozitív energiát adni. Persze kevés voltam, nem változott semmi, vagy ha úgy tetszik, még rosszabb lett minden. Nem értették a reakciómat és ha lehetséges, még keményebben bántak velem, mint előtte. De eközben, társra leltem magányomban és egyetlen munkatársamat sikerült kimozdítanom az elszigeteltségből. A pozitív energiám tehát nem volt hiábavaló, utat talált magának, és így megkétszereződött.
November elején adódott egy álláslehetőség a szervezeten belül, de másik munkahelyen. Szakmai szempontból és mentálisan is egyértelmű pozitív változást reméltem tőle. Megpályáztam a pozíciót, november végén engem választottak ki, gondolom nem kell ecsetelnem, mennyire boldog voltam. Aztán jött a hatalmas csalódás. A főnököm nem engedett el az új munkahelyre, szándékosan meggátolta az előrejutásomat. Ez még nagyon friss élmény bennem, és lelkileg nagyon megviselt. Valahogy úgy éreztem, mintha rabszolga lennék, aki nem szólhat bele a saját sorsa irányításába. De most, hogy kezdek magamhoz térni, arra gondolok, hogy talán ez sem ok nélkül történt az életemben. Talán még van dolgom itt. És igenis mindent meg kell tennem a változás érdekében. És lehet, hogy a menekülés nem hozott volna megoldást számomra. És persze a menekülés nem is az én stílusom...
Szóval elég küzdelmes időszakát élem most az életemnek. És elszomorít az a tény, hogy az emberek szándékosan akarnak rosszat tenni embertársukkal. De hát mi haszna ennek? Hiszen ha engem bánt, neki ugyanúgy rossz lesz. Ha viszont jót teszünk másokkal, az mindig elindít valami titokzatos erőt az életünkben, ami végső soron, visszajutva eredőjéhez, jót tesz nekünk is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése